Pár napja úgy éreztem, meghalt a lelkem egy darabja..Akkor centik választottak el attól, hogy világgá szaladjak. El innen olyan messzire, ahonnan a gondok apró valaminek tűnnek.
Mindezt az a bizonyos beszélgetés hozta ki belőlem, ahol a szó klasszikus értelmében szakítottunk. Telefonon és öt év után..Mi több azóta se találkoztunk. Sokat gondolkodtam vajon ez tényleg annyira "szemét" dolog-e vagy inkább ez egy fájóbb, de jobb megoldás.Nem tudom, de az biztos a hiánya felemészt...REGGELENTE.
Ami most még kicsit érthetetlen számomra, hogy miért pont reggelente, de amióta elköltöztem a reggelek a legrosszabbak. Ilyenkor mindig azt érzem, üres és magányos vagyok.. Bár minden reggel egy új kezdete és reményekkel telin kellene belekezdeni mindenbe, de ilyenkor valahogy nem megy. Nem megy mert ilyenkor mindig millió gondolat kavarog a fejembe.
Emlékszem a klasszikus film címre.."Mi kell a Nőnek"? Ez a kérdés motoszkál benne csak fordítva..vajon "Mi kell a pasiknak"? Hiszen a kérdések amelyeket pár napja feltettem még mindig megválaszolatlanok.
De közben igyekszem lassan kinyílni a világra és figyelni. Észre venni, hogy vajon milyen a világ körülöttem, hiszen 5 évig burokban éltem. Azt hittem egy erős szövetség alakult ki közöttünk amit a sok élmény és szeretet alakított. Talán itt hibáztam... Hittem! De vajon hiba ez? Hitt és bizalom nélkül érdemes kapcsolat nélkül élni?
Tudom, légy önálló és céltudatos, határozott. De mi van, ha ez vagyok, de ezeket a tulajdonságaimat én a kapcsolatomba építem? Ha a én ilyen vagyok, de ezek azért használom, hogy felépítsünk egy életet?! Lehet ez a gond...Felépítettünk valamit, de nem a lelkünket. A kapcsolatunk ezért nem lett erős. Megteremtettünk a viszonylagos anyagi biztonságot, elindítottunk egy vállalkozást, de nem törődtünk azzal, hogy mi van ott belül.
Nem is emlékeszem, mikor beszéltünk utoljára arról, hogy mit akar a másik, mire vágyik...
